A tengerben? Á, dehogy, a pohárban. Visszamenőleg írni fogok pár posztot (szám szerint hármat) az eddigi munkanapjaimról, hogy később visszaolvashassam. Ma sikerült kiborulnom...

10-től 6-ig voltam beosztva 'fehérvárra, minden jól indult, bár 3/4 10-kor még nem volt bent áprilisi jelenléti ív. Mindegy, túlléptem rajta, mondván, délutánra csak lesz. Fél 11-ig kasszázhattam is, aztán elfogytak a vásárlók. Átdobtak a zöldséges osztályra, akciós szalagot vadásztam be a hűtős pultba, banánt, salátát, mindent raktam ki, közben lefejeltem egy műanyag rekeszt, aminek következtében felszakadt belül a szám. Nem volt vészes, de azért vérzett egy ideig... Balerinacipőben békázni viszont kwa nagy élmény. Főleg, ha bele is rúgsz. Mármint a békába. Acélbetétes cipő és kesztyű valahol biztosan van, a diákokat, csak simán dobálják ide-oda áruházon belül. 3/4 2-kor visszakerültem a kasszámba, két órát dolgozhattam is, közben Sanya is meglátogatott (végre valaki! :)). Mindent összevetve a kinti banda kedves, segítőkész, pedig nem egy emberrel találkoztam a nap folyamán. A kasszám nullás lett, mindent jól csináltam. Mondjuk három és fél órát se dolgoztam, szóval művészet lett volna elrontani bármit is...

A sors előre meg van írva vagy mi alakíthatjuk a saját kedvünk, lelki állapotunk szerint?

Ha előre meg van írva, akkor szinte mindegy, hogy mit teszek, a vége mindig ugyanaz lesz. És itt elsősorban nem a halálra gondolok. Ennyire azért még nem vagyok pesszimista.
És ha tőlem függ? Ha a saját sorsom kulcsa a kezemben van, akkor választhatok ajtót? Oda nyithatok be, ahova szeretnék?

Rengeteg mindent tettem az életben, amire nem vagyok büszke, vagy simán csak rossz döntésnek tartom. Utólag, persze. Hiszen abban az adott helyzetben mindig megfelelően cselekszünk. Legalábbis akkor azt hisszük...
Mennyivel másabb életet terveztem magamnak kisgyermekként. Aztán felnőttem, párkapcsolatból párkapcsolatba ugráltam, költöztem, majd megint és újra. Mindig a negatívumot, a hibát, a hiányt keresem. Mert ha jó, akkor nem hiszem el, hogy velem is megtörténhet. De miért? Miért nem tudok örülni, ha valami jó? Miért rontom el az egészet azért, mert keresem az indokot? Miért futamodok meg újra és újra? Miért nem tanulok a hibámból? Most is érzem a vesztem. Pedig semmi gond nincs, csak kell az a kis plusz. Az a kézenfogós-sétálós fél óra. Néha. Néha nagyon is. Csak az a kérdés, hogy kivel...

VP nagy város, mégis kicsi. Itt találkoznak rég nem látott ismerősök, vagy leendő ismerősök. VP-ben mindig történik valami. Vagy a szél fúj, vagy harangoznak, vagy az egyetemen történik valami(:
2-es kezdéshez ismételten időben érkeztem, mindent el akartam intézni, sikerült is. A fogadtatás kellemes, baráti, már-már családias. Segítőkészségből 5*, bár volt egy olyan főnököm, aki a kelleténél jóval parasztabb volt egy vonalkód-lekérés alkalmával. A 9 órás végzésből kiderült, hogy fél 9 lett, Gergő megint elnézett valamit a rajzon. Milyen meglepő... A szünetemet ki tudtam venni a munkám végén, így lehúztam egyben 6 órát, viszont előbb szabadultam. Ezt persze a csopvezem ajánlotta fel, jó húzás volt tőle. A banda jó, bár vannak parasztok, tudtam kérdezni, de kérdés nélkül is mondták a dolgokat. A vevők már hajaznak az élőlényre, nem növények, mint Zircen. Haladunk.

Hajnali negyed 3 múlt, régen aludnom kellene, utaztam, dolgoztam, kiborultam. Erősnek mutatom magam, de mégis gyenge vagyok legbelül. Fáj. Fáj az élet, melyet nem magamnak alakítottam ki. Melyet jobbá kell tennem, hogy élni tudjak. Hogy élni tudjak egy olyan célért, mely nincs is talán. A hétre (eddig) csak 13 óra melót kaptam, de még elvileg lesz, jövő héten 15 lesz alaphangon. És mindez miért? Karrier? Á, dehogy. A talpon maradásért küzdök. Már a hónap nyolcadik napján az új hónapra gondolok és remélem, hogy jobb lesz. De mitől lenne jobb? Egyedül vagyok, mint a kisujjam, ezt eddig is tudtam. De ma éreztem át igazán a súlyát.
Érettségire kellene készülnöm, de mégis a munka van az első helyen. Tovább kellene tanulnom, de mégse akarok. A célomért, az álmomért kellene harcolnom... De már egy ideje nincs is. Nincs, mert a társadalom kiölte belőlem a küzdeni akarást. Küzdeni valamiért, ami nem az enyém, ami nem lehet az enyém. És mit tudok felmutatni? Itt vagyok lassan hajnali fél 3-kor, ülök a szobámban, kint esik az eső, egyedül vagyok. A boldogság nincs messze, mégis távoli. Vagyis a boldogság egy forrása. De nem lehetek felhőtlenül boldog, hiszen nem az a boldogság ez, amire vágyok. Nem az, amire szükségem van. Egyszerűen nem ad elég erőt a mindennapokhoz. Ennél több kell... Valami... Valami konkrét. Nem kézzelfogható, de valami igazi. Valami igazi és őszinte.
Eddig keménynek mutattam magam, mint a szikla. És mégis... Mégis megtörtem. Apával évek óta nem tartom a kapcsolatot. Nem érdeklem, emiatt én se keresem őt. Mi értelme lenne? Anya valamilyen szinten eltaszított magától és nem küzdött értem egy percig se. Hamar felnőttem, de ez mégis más. Ez 'az' élet. A nagybetűs ÉLET. De egyre kevesebb benne a jó, az őszinte, a boldogság, a szeretet. Van tető a fejem felett, van mit ennem, innom. Örülnöm kellene. De ez mi? Ez lenne 'az' élet? Ez lenne az, amiért mindenki siet felnőni? Amiért senki se akar sokáig gyerek maradni? Akkor köszönöm szépen, ebből inkább nem kérek. Nem kérek egy olyan világból, ahol az ad lelki megnyugvást az embereknek, ha a másiknak rosszabb az életük, a sorsuk a sajátjuknál. Márpedig ilyen a világ...
Egyre inkább csak azt érzem, hogy nem vagyok többre képes és feladom. Feladom, hiszen már nincsen álmom. Se célom. Nincs semmi, amiért nap, mint nap felkelhetnék és mosolyogva indíthatnám a napot. Egyre inkább csak azon tanakodok, hogy hogyan éljek túl. Hogy hogyan éljem túl a napot, ami előttem áll. Ami vár rám. És ami elől nem futhatok el.
És akkor mi értelme az egésznek? Mi értelme nap, mint nap felkelni, és a monotonitást folytatni? Ha egy kicsit is eltérsz az átlagostól, kinéznek. Kinéznek, mintha egy sorból egy kicsit előrébb állnál a többiekhez képest. És akkor Te már nem vagy olyan jó, mint a többiek, akik a sorban állnak? Ha nem vagy a sorban, már nem is tartozol sehova? És ha a sorban vagy? Akkor olyan vagy, mint a többiek. Tartozol valahova, valaki vagy, de végül is egy senki vagy... S ha büszkén kiállsz a sorból? Megvetnek. Eltaposnak. Egy ideig állsz, majd pedig feladod. Feladod, mert rájössz, hogy egyedül semmi sem megy...

Másfél óra betanulással kezdeni, majd főkasszásnak lenni kész röhej, bár az egész zirci banda szedett-vedett és bunkó-fajta.
2-es kezdéshez fél 2-kor érkeztem, már ordítással fogadtak és azzal, hogy elkéstem. Ők úgy tudták, hogy délre megyek. Ja, csak nekem nem szólt senki. Diák mögé raktak be megfigyelni, csak se vásárló nem volt, se pedig olyan dolog, amit ne láttam volna már másik Tescoban. Azért vicces volt az egész bolt, sehol egy biztonsági őr, sehol egy takarítónő, se telefon. Ha háromnál több ember áll a soromban, akkor csengetni kell. Még akkor is, amikor a főkwa mögöttem áll és látja, hogy mennyien vannak. Akkor is csengetni kell. Nem, nem ül be kasszába, nem szól a pénztárosnak, akit munkaidőben kiraknak árut feltölteni vagy takarítani. Ő csak áll mögötted és ordít. Kis bolt, kis elvárások, nagy ordítások. A munkaidőm 10-ig tartott, de csak napközben derült ki, hogy 8-ig vagyunk nyitva. Utána kasszazárás (mindenki a sajátját, még a diákok is!), söprés, felmosás, pakolás, árufeltöltés. Mindezt óránként 460-ért, kasszásként. A főnökséget egyszer még lerúgom, a diákerő próbál lázadozni, de nem elég erős, viszont rendkívül segítőkészek. Nem ez lesz a kedvencem. Sőt...

Vagy nem. Ez a hét se a tervek szerint kezdődött, erről már tegnap este tettem is. Vizesen becsavartam a hajam, hogy reggel kibontáskor szééééép hullámos legyen. Szép hullámos lett. Úgy este 7-re. :D Addig pedig úgy éreztem magam, mintha egy szénabálát cipelnék a fejemen. Mindegy is, legalább kacagással indítottam az amúgy eléggé utálatos hétfő reggelt. De miért is utálja mindenki? Hisz' ugyanolyan nap, mint a többi. Igaz, előtte két napot pihenhetünk, így tényleg kisebb kedvvel kelünk ki reggel az ágyból. Szóval most nevetősen kezdődött a hét, ami azért is jó, mert kiderült, hogy még mindig tudok nevetni magamon. Az emberek nagy többsége inkább mérgelődik - jó, én is szoktam, nem is keveset -, mintsem egy jót derül saját magán, a saját hibáján. Pedig miért is olyan nehéz ez? Másokat olyan könnyen bírálunk... Akkor miért kivételezünk magunkkal? Nevetni jó dolog. Még akkor is, ha a nevetés tárgya valamilyen rosszul sikerült cselekedetünk, mondatunk, bármi. Szóval tessék sokat mosolyogni, kacagni, minden jobb lesz!(:

Egyébiránt... Tudom, eltelt majd' két hét az utolsó poszt óta. Írnivaló lett volna, nem unatkoztam ez idő alatt, szerettem volna írni, de egyszerűen nem volt meg se az elhatározás, se az ihlet. Mert azért valamilyen szinten kell hozzá... Manka az ölben, mehet a szöveg.

Rövidítek, nem olyan blog ez, ahol minden percemet leírom. Olyan is volt, de csak volt. Azóta változtam, formálódtam, alakultam. Nézzük a dátumokat:
• március 14, mikor délután fél 3-kor hazaindultam, de a havazás miatt eltereltek minket Sárszentmihálynak, viszont a sok ügyes autósnak és kamionosnak hála majd' két órát vesztegeltünk az E98-ason (értsd: buszon) a temető mellett. Szerencsére visszafordítottak minket, így este fél 6 után vissza is érkeztünk a kiindulási pontra... Az estét Anyáékkal töltöttem a Novotelben (tudom, lehetett volna ezerszer rosszabb is), életem egyik leghosszabb estéjét éltem meg...
• március 15, amikor is a nagy ünnepségek helyett nagy hókupacok voltak mindenfele. Vonattal(!!) jöttem haza, délben indult 'fehérvárról, ez volt a 7.17-es szombathelyi... Fejetlenség, teljes káosz, pánik, nagyjából ezekkel a szavakkal lehetne leírni ezt a két napot. Senki nem tudott semmit, mindenki próbált hazajutni. Aztán itthon csak kinéztem délután a városba...

• próbanyelvvizsga, jégkorong-meccs, lustizás, filmnézés és reeeeeeeengeteg kacagás. Eseménydús másfél hét volt, lefoglalnak a különórák, a barátok. Mert a barátok mindig fontosak, még akkor is, ha éppen napokig nem tudsz velük beszélni, de egész nap ott járkálnak a fejedben. Hiába a távolság, egyszer úgyis összejön egy találkozó, egyszer úgyis meg tudod ölelni. Egyszer végre együtt is tudtok nevetni...

Reggel hajfestéssel indítottam - időm volt rá, az elmaradt dupla angolom miatt offoltam az infót is, így negyed 2-kor kezdtem csak, ami déli indulást jelent VP-ből. Jól csinálom, nem?(: Suli, ebéd, fejtágítás a jövő heti munka előtt (igen, nagyon úgy néz ki, hogy tényleg összejött.^^), jégkorong-meccs és elázás. No nem úgy, mint anno Rihanna, itt tényleg esett az eső. Nem vagyok cukorból, dehátna. Azért jobban tudtam volna örülni, ha száraz marad a hajam. Mindegy, fekete pulcsin nem látszódnak a pirosas vízcseppek.

Hazafelé Drögizhettem, furcsa is volt a helyzet. Látod az esti fényeket, amik régen az otthont jelentették. Most meg? Ismeretlenül mutatják az utat a sötétségben. A sötétségben, mely hideg, rideg. Ismeretlen. Ijesztő. Magányos. Az idő múlik, az emberek változnak, az élet halad a maga útján. De az emlékek? Az emlékek mindig velünk maradnak. Ha jók, ha rosszak, mindig. Mindig eszünkbe jut egy dallam vagy egy fejünkben kirajzolt gondolat után. Ó, az a majdnem 10 év...

Hétfő reggel úgy kelni, hogy nincs víz a lakásban? Kellemetlen. Felettébb kellemetlen. 10 perc alatt elkészültem, lefutottam 'palotára, közben még reggelit is sikerült vennem. A suli kifejezetten jó volt, kezdem megtalálni a helyem így az ötödik év végére... :D Egyébiránt napsütés, napszemüveg, boldogsááááááág.^^ az idő jó, a suli hamar eltelt, a hazaút kellemes és kényelmes, mi kell még? Esetleg némi fotózás, egy kis séta, csöppnyi szerelem...

Az életemnek épp' egy olyan szakaszában vagyok, ahol élvezem és szeretem azt, amit csinálok. Kezd egyenesbe jönni az egész: kialakulnak vagy éppen megerősödnek a rég áhított barátságok, a szobám kuckósodik, úgy néz ki, hogy munka is lesz a jövő héttől. Lehet, hogy nem tökéletes, de szeretem és el nem cserélném. Egy szóval: boldogság(:

Lehet, hogy Vola? Még pénteken - nőnap alkalmából - csempészett egy kis tavaszt a szobámba, ami egyre szebb és szebb(:

Boltba is le kellene menni, tengernyi tanulás is vár, de még egy mosás se ártana, lassan nem lesz fekete zoknim. :D

Tegnap húsboltban voltunk, kezdem megismerni a környéket, de ruhát is néztünk. És ismételten rá kellett ébrednem, hogy az egyberucik még mindig nem állnak jól, nem az én világom. Sajnos. Pedig úgy parádéznék szoknyákban és egyberuhákban... Mindegy, nadrágban is lehet csajosan kinézni(;

Jelentem, túléltem az első hetet az új albérletben. És bevallom, eszméletlenül jó.^^ A szoba a költözéstől számított negyedik nap óta néz ki úgy, ahogy. Vagyis így:

Lesznek még kisebb apróságok, de idő hiányában egyelőre ennyivel is  beérem. A lakótársakkal semmi gond nincs, sőt! Az elején azért paráztam, hogy hátha nem jövünk ki könnyen, de semmi gond nincs(: A sütő tesztelve, bár kelleni fog egy muffinsütő, mert nem nagyon fér be a tepsi... :D De harcoltam, meg is lett az eredménye:

Ja, igen. A csizma győri, nem bírtam otthagyni a boltban. Szerintem nem csoda(: A plüsst Rómeótól kaptam még vasárnap (moziztunk és dumáltunk, olyan jó volt :)), a póló első látásra volt szerelem. És igen, harisnya és rövidnadrág. Megértük, hogy csajosodok. Elég durván kezdem az évet. :D
Hétfőn jégkorong(!)-meccsen voltam Balázzsal és Fannival. Gyerekek, ez egy jó sport. Mármint nézni jó, nem mernék jégre menni, elég fájdalmasnak tűnt azért...

Kezd kialakulni az itteni élet, a suli és a különórák is szépen pörögnek, egy jó érettségi felé tartok. Remélem. Rajta vagyok az ügyön, nem tagadom. Nagyon szeretném ezt a sulit, rengeteget teszek érte, néha még magamat is meglepem vele. És van, ahova haza tudok jönni. Egy hét telt el, de már azt érzem, hogy van otthonom. És szívesen jövök haza. Még akkor is, ha tudom, hogy senki nem vár itthon. A múlt szerda valami újnak, valami jónak a kezdete. Érzem.